Sass doktor úri nyugdíjasai

Sass doktor úri nyugdíjasai

Ahol 67 éves a vezető, a 83 évesnek csapják a szelet, a 96 éves pedig keringőzik

  1. január 25.

Az úriIdősek Otthona idősotthonban is ellenőrzést tartottak, nem sokkal az után, hogy a HVG című lap Ezrek haldokolnak idősgondozónak nevezett menhelyeken címmel interjút közölt Németh Sándorral, a hat éve alakult Szociális Ellátók és Szociális Ellátottak Egyesületének elnökével, a sok helyen megfigyelhető áldatlan állapotokról.

 

Az ellenőrzés végeztével az összefoglaló szakvélemény megállapította, hogy a Sass doktor irányította intézményben a szakdolgozók példásan látják el feladataikat, a gondjaikra bízottakkal való hangnem bensőséges és tisztelettudó, az otthon lakói maximálisan biztonságban, teljes kényelemben érzik magukat, a bánásmóddal, a szolgáltatásokkal teljes mértékben elégedettek.

Sass doktornak az otthon húszéves fennállása alatt még soha nem kellett hirdetést feladnia, hogy lakókat toborozzon. Jönnek maguktól, mert ismerőstől, baráttól, rokontól hallották, hogy itt hogyan s mint mennek a dolgok.

Mi is ellátogattunk Úriba, megtapasztalni e dolgokat. Azt magunktól is tudtuk, hogy Sass doktor, noha maga is 67 éves, habitusánál fogva olyan ember, aki ha belép valahová, ott valahogy energiák kezdenek működni. Ezért nem számítottunk arra a látványra, amivel más idősotthonokban oly sokszor volt alkalmunk találkozni: hogy ülnek egymás mellé rakott székeken az idősek a társalgóban, s nézik némán a televíziót.

Jókedv a szomorú történetek mögött

Emmi néni olyan pogácsákat süt, ha kedve van hozzá, hogy senki nem képes utána csinálni, és gyöngybetűs szakácskönyvét írja, az unokáinak – tudtuk meg mindjárt, miközben Nagy Zsuzsanna főnővér kíséretében sétáltunk körbe a hajdani templomkertben –, amit a doktor annakidején a kétszáz évesnél öregebb parókiával együtt megvásárolt, hogy azt a terveinek megfelelően átalakítsa – s kopogtunk az egymás közelében, mégis külön álló apartmanok ajtaján. Mire beszélgetéseink végére értünk – noha rendkívüli, tragédiákban és szomorúságban sem szűkölködő életsorsokat ismerhettünk meg – egészen jókedvünk lett.

Egy, agyvérzése miatt még nehezen beszélő hölgy – aki huszonnyolc évesen vonatbalesetben rokkant meg, attól kezdve szülei gondozására szorult, s évtizedeket élt egy panelház tizenegyedik emeletén úgy, hogy onnan ki sem tudott mozdulni – időközben megöregedett, egyre betegebb szüleivel együtt került az úri otthonba. Előbb édesanyja, majd apja is eltávozott mellőle, mégis, neki ez az a hely, ahol tágabbá lett a világ: társasága van, beszélgetőpartnerei, s tolószékével végre „világot láthat”, rendszeresen kisétál a faluba. S amikor szóba kerül, hogy a 83 éves, életvidám szomszédját három asszony is szeretné élettársának tudni, felnevet: egy társközvetítés neki sem lenne ellenére.

Dollárpapa

Mint kiderül, volt már lakodalom is az otthonban: két, igen nehéz sorsú ember talált egymásra. Házhoz jött az anyakönyvvezető, a nővérek koszorús lányokká léptek elő, s zengett a nagy társalgó a nótázástól. Utóbbinak egyébként is hagyománya van itt, az ünnepi összejövetelek csúcspontja mindig a dal és a tánc. Versengenek, hogy a Szolnok környékéről ide került lakónak ki tud több olyan nótát énekelni, amiben a Tisza feltétlenül szerepel. S ha netán egy angol keringő is felhangzik, a 96 éves, sztómás beteg kihúzza a derekát – a doktor úr pedig már tudja, hogy ez neki szóló felkérés, az angol keringőt nekik kettőjüknek feltétlenül el kell járniuk.

Nemigen akad olyan kívánság, ami ne teljesülne. Egy New Yorkból hazatelepült lakó például számítógépet szeretett volna. Ő volt az, aki valahogy úgy járt az őt hazahívó rokonokkal, mint a Dollárpapa. Mert bár megjárta Hollywoodot is, kalandos életet élt, rálőttek, ő visszalőtt, viszont New Yorkban már „csak sofőrködött”, itthon végül be kellett ballagnia a családsegítőkhöz, hogy akkor most mi is legyen vele. Az idősgondozóban végül – bár már nyolcvan éves is elmúlt – végül megkapta a számítógépet, így most komoly társadalompolitikai vitákba bonyolódhat a világhálón.

Buenos Aires a legtávolabbi pont, ahonnan lakó érkezett, de Sass doktor Németországba is elkísérte egy gondozottját, aki a nevelt lánya esküvőjére látogatott vissza korábbi lakhelyére.

Urnás temető a kert végében

Talán a leírtakból is kiderül, hogy ez nem olyan idősotthon, ahol a halál várásával telnek a napok. Noha az időnként törvényszerűen mégis elérkezik. Van a kert végében egy urnás temetkező hely. Azok kérésére jött létre, akik szerettek volna holtuk után is itt maradni – de még azt is valami természetesség lengi körül.

Eltávozott társukat, ha mindannyian nem is, a doktor és felesége mindig elkíséri utolsó útjára. Körbejárták már az országot. Az emlékeket pedig olyan itt maradt tárgyak éltetik tovább, mint a társalgó falán függő családi fotók, olajportrék, egy régi tükör, egy százéves térkép, vagy egy síléc a bajnoki múltú sportolótól, akinek sírját családtagjai nem, de hajdani sporttársai mind körülállták…

Hét gondozottal kezdődött az intézmény élete, ma ötször annyian vannak. Sass doktor a pénzt visszaforgatta az otthonba, újabb apartmanokkal, nagy közösségi épülettel bővítette, hol aranyhalas medencét alakított ki, hol tolószékkel is járható rámpákra cseréltette a lépcsősorokat, s tavaszonként százával ültetik a virágokat. Nem meggazdagodni akart – állítja – hiszen körzeti orvosként tisztességesen megél. Számára ez a már életműnek is mondható idősotthon – amelynek működtetésében a feleségével, legfőbb segítőtársával együtt segédmunkásként, rakodóként, beszerzőként, programszervezőként és ki tudja, még hányféle minőségben állnak helyt – számára egészen másfajta gazdagságot jelent.

Az idén pedig azt is megérték, hogy az évek óta csökkenő állami normatíva, ha nem is nő, de legalább nem csökken tovább.

Koblencz Zsuzsa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük